Régóta gondolkozom, hogy milyen esküvőt is szeretnék. De soha sem gondoltam volna, hogy ahhoz képest ilyen hamar eljön az a nap, illetve az az időszak, amikor a készülődés elkezdődik. Azt pedig pláne nem gondoltam von, hogy ennyi mindennel találkozom, mint például a nehézségek, amik eszembe sem jutottak korábban.

Az első dolog, amit már kislány korom óta szerettem volna, ha úgy van, az az, hogy egy vidéki kis faluban van az esküvő ahol a helyi kis templom után lovas kocsival visznek minket tovább oda, ahol a lagzit tartjuk. Azt hiszem ez a része még egészen kivitelezhető is volt. Az már egy másik kérdés, hogy a falu, amit kinéztünk 100 kilométerre van a belvárostól így aligha akarnak az emberek éjszaka hazamenni. Ezért a következő lépés volt, a szállásfoglalás.
A párommal mind a ketten szerettünk volna nagyvonalúak lenni, ezért úgy döntöttünk, hogy mindenki aki úgy jelzi, hogy maradni akar éjszakára, a vendégünk és azért úgy hoztuk össze, hogy a lagzi helyszínek egy nagyobb fogadó szerű panzió báltermében került megrendezésre, majd a panzió szobáiban kerültek elszállásolásra az emberek.  Ezzel minden rendben is volt, de egy nagyon fontos részéről megfelejtkeztünk. Nem gondoltuk egyetlen egy ember elszállásolására, ez pedig az esküvői fotósunk volt. Elképesztően szégyelltük magunkat, hogy képesek voltunk ekkora malőrt csinálni. És bárhogyan is próbáltuk, egyszerűen a panziónak nem volt több férőhelye, így nem volt mit tenni, leszegett fejjel mentünk a kedves fotósunkhoz, hogy elmondjuk neki, hogy bizony, haza kell jönnie az esküvőről, ha csak nem oldja meg másként. Azt sem tudtuk, hogy hová süllyedjünk el szégyenünkben. De hatalmas megnyugvásunkra, az esküvői fotós, elképesztő nagy nyugalommal fogadta a dolgot. Sőt ami azt illeti, ő úgy vállalta be az egészet, hogy azt gondolta, hogy ő onnan haza fog jönni. Tulajdonképpen fel sem merült benne az a tény, hogy neki is lesz szobája.

Nem tudtuk, hogy hogyan is lehetne ezt a hírt fogadni. Egy kicsit megkönnyebbültünk, ugyan akkor elképesztően rosszul is éreztük magunkat. A lényeg persze az volt, hogy muszáj volt előre nézni, hiszen nagyon közeledett a nagy nap és még rengeteg teendő volt hátra. Ezeket az elkövetkezendő időszakban sikeresen is abszolváltuk, és befordultunk a célegyenesbe. Kettő, azaz tényleg két nap volt hátra az esküvőig, már majdnem minden összekészítettünk, még az autónkat is elvittük szervizbe, hogy minden rendben legyen, sőt még a tökéletes menyasszonyi ruhát is sikerült megtalálnom, hála az ezen a blogon olvasott cikknek, ahol írtak róla, amikor egyszer csak csoda történt.

Éppen a munkában rendeztem el az utolsó simításokat, hogy a kollegáim át tudják venni arra az idősszakra a feladataimat, amíg nászúton vagyok rögtön az esküvő után, amikor csörgött a telefonom. A panzió rezervációjáról keresett egy hölgy, hogy van egy fantasztikus híre számunkra, mert egy valaki a panzió egyéb vendégei közül visszamondta a foglalását, így van egy szabad egy ágyas szoba, amit felajánl számunkra, amennyiben még szükségünk van rá.
Először fel sem fogtam, hogy miről beszél, majd rövid szünet után belém hasított, és majdnem kiáltottam egy hatalmasat. Azonnal éltem a lehetőséggel, hiszen így az esküvői fotósunk is ott tud maradni végig és nem kell hazavezetnie az éjszaka közepén. Elképesztően boldoggá tett a dolog. Érdekes ilyet mondani, de valami hihetetlen, hogy csak ez kellett ahhoz, hogy az esküvő tökéletes legyen. Mert csodával határos módon, minden más rendben volt. Azonnal telefonáltam is az uramnak, aki hasonlóan nagy örömmel fogadta a hírt, majd még aznap este megosztottuk az újságot a fotósunkkal.
Ha láttatok már embert zavarban és meglepve… Egészen meghatódott, hogy neki is foglaltunk végül egy szobát és némi unszolás után, örömmel élt a lehetőséggel. Így az esküvő napján és éjszakáján is végül minden és mindenki rendben volt. Életem legjobb napja történt meg aznap.